Más-Világ-Lét Belépés

Más-Világ-Lét A Tudatosság Rendszere






 FŐMENÜ

  FEJOLDAL 


 Más-Világ

 Világ-Lét

 Lét-Váltás

 ALAPISMERETEK

 Tudatosság

 Magocskák
 



Kristóf István

 Kristóf István
 Tudatosság Út-Mutató

Kristóf István facebook
  Kristóf István
  facebook










Tantra-Fény-Mag Belépés





Tantra-Fény-Mag facebook
Más-Világ-Lét
A Tudatosság RendSZERe

3. Kor Árnyak és Mélység

 3. Kor Árnyak és Mélység

 Más-Világ

 Világ-Lét 

 Lét Váltás 

MÁS-VILÁG

3. Kor Árnyak és Mélység

 ÉLŐ-SKÖDŐK
 
Suttogó kísértetek szövik át álmaim enyhülést hozó mellékutait.
Élek! De a szövevény mindig erősebb, s én küzdök a hálóval,
Győznöm kell, addig kell győznöm, míg el nem fáradok,
S le nem csap rám a végzetes hatalom,
és nem süllyeszt a Semmi végtelenjébe.
Nehogy feladjam! Sikerülnie kell, sikerülni fog minden próbálkozásom,
Melyekkel átjárót vágok a kusza rémségeken át egy fényt árasztó világba.
A növekedés rémséges heve azonban elém küldi gyötrelmes indáit,
Melyek visszarántanak a sötétbe. Sehol semmi!
Agyam a semmivel beszélget, s én nem tudom leállítani a hullámsorozatot.
Engedj beléjük egy sorozatot!
Paraziták szívják nedveinket,
s mi nem mozdulhatunk a szövevény bilincseiből.
Pusztítsuk végre ki a parazitákat,
míg akad belőlük néhány vegetáló magányban-járó.
Még vagyunk néhányan.
Még tehetünk magunkért!
Csak a háló ne lenne!
 
1990.11.09.
 
 LÉPTEK
 
Dübörgő élesség hasít dobhártyám nyugalmába,
Melyet oly nehezen szerzett önmagának.
Nem tudok megpihenni, s a menekülés végigkísér utamon ,
De nem állhatok meg a pihenőhelyek félhomályos csendjében,
Hogy enyhítsek ziháló fásultságomon,
Inkább rohanok a sűrűsödő akadályok között.
Ugrálva, s cikázva térek ki a csapdák elől ,
Miközben könnyezve tekintek a falnak rohanó ,
Ájulatba temetkező tudattalan testekre.
Ők pihennek!
Mért nem rohanok a falnak?
Pihenést akar görcsben rángó ,kíntól gyötört szervezetem.
Ezután nem kerülgetek semmit!
Belerohanok!
Belerokkanok?
Nem!
Hát akkor?
De hülye vagyok!
Mitől féltem?
Hogy kifekszem?
Ezért van a fal.
S én oktalan elkerültem a fájdalmas részegítő pihenést,
Mely kizökkent a fojtogató rohanásból.
Elég volt a rohadásból!
Nem félek a folytatástól.
Sok a fal ,míg gödröt ásol,
Életed ne álljon másból,
Vegyél példát mindig másról,
Rohanj bele: ez az  élet,
Melletted még sokan élnek,
Az igaz ,hogy ők is félnek,
De a képek nem mind rémek,
Felbuzdulást miért érzek?
 
1990.09.09.

 KARÁCSONY
 
 Behálóz a szeretet hamissága,
A boldogság hazug csókja megborzongat,
S te még mindig magyarázol lelked békéjéről,
Melyet oly régen elvesztettél.
E nap a nagy próbálkozásoké,
Mely arcod vöröslő erőlködésében
Lépi át a végkimerültség fullasztó kárhozatát.
Becsapod magad,
Ha azt hiszed becsaptál másokat.
Az ember nem változik a két perc közötti semmi alagútban.
Áltatjátok egymást,
miközben hamis vigyor jelentkezik idegben rángó szátok szegletében.
Szerepeltetitek magatokat a lehetetlen komédia tragikus optimizmusában,
Miközben a halálos hideg befagyasztja agyatok hamisságot kereső járatait.
Színészkedtek, de ripacsok vagytok,
S ez a tudat gátat vet a pillanatnyi örömtűz  szívmelegítő lángjaiban.
Nem engedtek a kirobbanni akaró felszabadultságnak,
S melankolikus vigyorgással nyújtjátok át szívetek egy darabját,
Mely darab nem illeszkedik szerettetek szenvedő örömöt doboló mellkasába.
A parányoké e nap ,
Kik nem látták még a kerítésen túli világ borzalmait,
S a nyomok nem vésődtek még bele kis világuk
Fényárban úszó pompás színeibe.
Így hát övék e nap,
S mi is kissé zsugorodunk ,
Felidézve a korábbi örömöket,
Melyek legendává  nőttek
élményszegény fantáziánk gyönyört kereső útjain.
E nap, mely érdemileg a boldogság és szeretet tengerében úszik,
Csupán a szeretetet rángatja ki,
S szorítja magához,
S a boldogságra már nincs ereje.
 
1990.11.30.
 
 ÁLLAPOTOK
 
 Mindig  vagy valahol,
ahol öntudatod él,
s dolgozik benned.
Munkája a hangulatod,
Mely létrehozza a csüggedést,
S a többi léleknyomorító rémséget.
Ezekben kell élned,
Ha nem örülsz: félned.
Szétrombolnak a lidérces árnyak,
Melyek első hibád lesik,
S lecsapnak, ha itt az idő.
Küzdesz ellenük ,
De letepernek ,megaláznak,
Végül a Semmibe küldenek.
Egyszer.
Még egyszer magasodj föléjük.
Törj ki halálos szorításukból,
S járj örömtáncot,
Ha szabadulsz vonyításuktól.
Érd be ezzel,
Ne kezdj szesszel.
Pillanatnyi örömtáncod:
Így járhatsz majd haláltáncot.
Ne végy be ily segédeszközt,
Mert ez bizony hamar felköt.
Szenvedj inkább örök kínban,
Mint a semmi csöndjében,
Mely már nem a tiéd,
Hanem Senkié,
Mert gyenge voltál,
Talán voltál,
Emlékképed néha ott áll,
Mert te gyenge néha ittál.
Az a démon néha itt áll,
S hallgat, mintha síri űrben fogant volna,
Sötét tűzben,
Nem tudod ,hogy mit kell tenned?
Minden percben itt kell lenned,
S akkor nem kell odamenned,
Nem alszik ki a tűz benned!
Ilyenkor harcolj, s ne törődj a sebeiddel,
Ellenséged fejét vidd el!
A sajnálat a jó gonosz.
 
1991.03.22.
 
 FÁJDALOM
 
Te átkozott lélekölő,
Mindent összeziláló gyilkos!
Halálod ritka, s gyakori,
Mert újjászületve szeded áldozataid,
Kik remegve lesik minden szavad,
Hogy cipőd nyalva kiszolgálhassanak.
Véged a végük.
Veled halnak,
De nem születnek veled.
Mert te hoztad őket létre,
Hogy te légy a legerősebb.
Ellened nem küzd senki.
Vagy mégis?
Nem tudom mivel küzdök,
Nem tudjuk, hogy kivel küzdünk,
Rohanjatok, meneküljünk.
 
1991.03.22.
 
 BŰN
 
A hitvány mocsok felüti fejét mindenhol, ahol élők vannak.
Kitör sötét gonoszsága legbelsőbb mélyéről,
S pusztít, rombol, leigáz, rabszolgájává tesz minden gyengét.
Ne hagyd magad!
Ki a más kárából szűri ki a fegyvert ,
Az marad az élők között.
Már késő!
Te is bekerültél a szenny hálójába,
S fertőzött vagy.
Ezt már nem mossa le senki.
A szaga mindig érződni fog , bárhogy leplezed.
Nem tehetsz róla!
Nem tehetsz róla?
Ő tehet róla?
Nem csupán ő,
De pusztítsuk el mind!
Haláluk a tisztaság,
Mely körülbástyázza magát
A védtelenség érőjével,
Aminek ma már semmi hatalma.
Mindenki bűzlik!
 
1991.03.22.
 
 FÉNYED
  
Mint a hirtelen borulás sötétsége,
tört rám a magány, s láncolt hirtelen
hideg bilincsekbe, hogy ha moccanok,
kínzó fájdalommal törhessen rám, és
marcangolja lelkem izomköteg mélységeit.
E jeges szorítás soha nem szűnő, örök kínnal
marcangolja belsőm eddig napban fürdőző zugait,
s most szomjazom, és éhezek, mert tavaszom elillant,
s nem táplálkozhat lelkem  a fényben fürödve,
s gyönyörben ficánkolva.
Mikor látom aranyló korongod melegítő sugarait ismét?
Dideregve húzódom meg a hideg árnyékban,
s nem tudom mikor vehetek ismét fürdőt a melegben,
melyre egy pillanatig is végtelenség várni.
Hiányod meggyötör ,s elsorvaszt, betegít,
letaszít a sötétségbe. Bújj elő a felhők közül,
s vesd rám újra mindent megvilágító, életre keltő fényedet,
hogy megint felelevenedve mozdulhassak,
s bilincseimet összetörve feléd rohanhassak,
magamba szívva erőt adó melegedet,
melyet érezve megszűnik a rossz körülöttem.
Bújj hát elő!
Hőn vágyom hőséged, mely megolvasztja
a jégburkot bálvánnyá fagyott torz alakom körül.
Pillants végre rám ,
S ne gyötörj távol rejtőzve.
Szomjazom.
1991. máj.27.
 
 PISLANTÁS
  
Megvan hát az útirány, mely felé elindulhatok,
bár hiába. Ez idáig te voltál, kit leginkább éreztem,
s a lelkem darabjaként tartottam számon,
s most lemondó kín ideges vonaglása
vonul át csüggedő számon.
Miért volt így, s miért történt e sok jó?
Hogy aztán kegyetlen igazságként
vágjon arcon az üresség?
S e űrt feltölteni talán már nem képes senki.
Kongani fog ha néha magánytól kergetve betévedek,
s szertenézve semmit nem találok,
csak emlékek foszlányait ,
melyek azért maradtak meg ,
hogy véres darabokat téphessenek ki
a frissen gyógyult sebekből.
Most hát lemondok arról, mi éltetett,
s mit szerettem volna jövőm lámpásául fogadni,
s most sötétbe burkolózva áhítom csak a fényt ismét.
A vakító fény azonban soha nem tér vissza,
ahogyan a Napot sem pótolhatják
a parányi szentjánosbogarak,
kik gyengén pislákolva jelennek meg
apró parazsakként a legsötétebb éjszakákon.
Te a Nap voltál nekem ,
de én a szentjánosbogár neked,
s erről egyikőnk sem tehet.
Nem léphetek egy Nap helyébe,
mely ugyan már lenyugvóban van,
de soha nem kel fel többé.
Megpróbáltam erősen világítani ,
de sajnos kicsi voltam hozzá,
s nem sikerült, kérlek ne neheztelj érte.
Lecsukom fedőszárnyam,
s kettőt pislantva beleolvadok a sötétségbe,
s addig várok az én Napomra,
míg fényem végleg kihuny,
és üres kitinpáncélomat a szél el nem sodorja.
Parányi szerelmem talán beleköltözik egy nálam érdemesebb,
És szebben világító társamba,
Aki feltámasztja majd a Napot.
Légy  boldog!
1991. júl. 2.
 
 KÖLTŐTÁRSAMNAK
  
Olvasgattam lelked darabjait.
Hullámok vetik ide-oda a tenger viharban születő,
s pusztító habjait. Két halászcsónak,
mint apró dióhéjak vergődnek a pusztuló habok
születésénél , s a part már régen nem a cél ,
csak a megmaradás.
Melyikük bukik le hamarabb a gyilkos mélységbe,
hogy aztán hordalékként partot érve holtan érje el a helyet,
melyet élve elérve a boldog öröm könnyei áztathattak volna
 a szerettek gyászkönnyei helyett.
Nem kínlódok hát tovább.
Több repedésen özönlik hajómba a víz,
nem küzdök hát tovább,
kimondatott sorsom,
hát elmerülök.
Isten veled óceánom, ki tápláltál,
s most eltaszítasz , légy nyugodt,
s ne háborogj a viharban ne zúgolódj,
halálomnak ne örvendj,
így esett, mert eltévedtem,
révembe így nem térhettem,
gyenge hajóm,
legfőbb bajom,
halálom egyetlen oka,
s ostobaságom legutolsó foka,
mit még egyszer nem követek el,
a mélységből én már nem jöhetek fel.
Lelkem majd ott lebeg a felszálló párában,
s megtöri a napsugarakat,
mint a délibáb, mely végigkíséri utadat a sivatagban.
1991. júl. 2.

 CSAPDÁK
  
Tehetetlenül vergődöm a hálóban,
melyet rám vetettél ,s a szabadság,
mit most megkapok, nem vonz.
Fogságodban a boldogság enyhe
fuvallata hűtötte égő arcom,
mely a magány lángjaiban forrott.
Bocsáss hát szabadon,
s a vadon idegenként temet majd magába,
s képem gyűlölni való ellenségként
villan majd minden vadonbéli agyába.
De életben maradok ,s keresni fogom
a csapdákat, míg egyszer már hiába kutatom
foglyul ejtőmet, ki az utolsó sorban, és ki
csapda nélkül szippant magába mindenkit,
ki az útja végéhez ért.
Hiába kerestem hát a csapdák között?
Nem!
Megérte ez a parányi fogság,
és sajnálom, hogy szabadon engedtél,
miközben enyhülést nem hozott csak a kegyetlen tél,
mely kínzásával erőt öntött csüggedésem egyhangúságába,
s halálom színes élményként szunnyadhatott elmém kialvó áramköreiben,
melyet már senki sem térképezhet fel.
Légy jó!
1991. júl.2.
 
 KÜLÖN
  
Eddig sem, s ezután még annyira sem kell a szempár,
mely ugyan megbabonázott, de nem győzhetett,
bár küszködve harcolt érted több hetet.
Taszísd el, s már itt sem vagyok ,
Nem kell több smár, kinn vagyok.
Ki vagyok ?
Ne háborgassalak nyugalmadban!
Csak egy betolakodó voltam a szerelmi békédben,
S feleslegesen turkáltam a lelkedben,
melyet szinte megértettem, s építeni kívántam közte,
s a magamé között egy hidat,
mely már nem készülhet el.
bocsáss hát utamra, vissza többiekhez,
kik majd újult lelkesedéssel futnak velem versenyt,
mint eddig tették.
Ne hidd!
Soha nem fut már velem senki.
Magányos futóként rohanhatok a falnak,
melybe beolvadva egy pillanatra talán még felsejlik
bennem egy régi érzés melyet belém fojtottak,
s kibontani nem volt időm,
mert megkapva továbbhajította valaki,
aki nem tartotta érdemesnek a megőrzésre,
mert nem volt oly tökéletes alakja,
bár ki sem csomagolta.
Békélj meg nyugalomban!
Szeretet lengje körül utad!
1991. júl. 2.
 
 SÖTÉTSÉGBE
  
Rémült sötétségben zuhanok a mélybe,
s nem tudom, mikor zúzódom szét egy kiszögellő szikladarabon.
Vagy leérjek a szakadék aljára ,
és ott legyen belőlem egy rakás húshalom?
Szabadon szállhatok ,egyedül.
Ezért ne várj tőlem hálát,
hisz te engedtél el, mondván,
majdcsak megszán valaki ,
s védő karját nyújtva
megment majd a zuhanás iszonyatától.
De még mindig zuhanok,
s szavaid bár még mindig itt csengenek a fülemben,
már nem remélek.
Egyre sötétebb van, s egyre hidegebb.
A napfény valahol fent még világított,
de mostanra csak szürke derengésként
 maradt meg szememnek,
melyre már semmi szükségem.
Elbúcsúztál tőlem?
Nem emlékszem!
Ez az utolsó emlékem,
hogy nem emlékszem.
Tudom ,hogy még élek,
és hogy zuhanok,
de meddig, s mióta?
Ide már nem tudsz utánam jönni,
nem segíthetsz, de ne is akarj!
Minek mentettél meg,
ha úgyis letaszítanál ismét?
Valami közeleg!
Sötét van!
Valami villanó fájdalom,
rengeteg kép…
1991. júl.2.
 
 LEZUHANVA
  
Mi ketten egy ember voltunk,
s nem tudhattuk éppen melyikőnk lélegzik,
eszik, örül, érez, sír.
Különváltunk, s már tudjuk.
Most én sírok és te örülsz.
Örülj!
Én többet már nem tehetem,
lassan szertefoszlik út szélére dobott tetemem.
Nem kellek már csak a Senki lovagnak ki a Semmibe vonszol,
s ledob a többiek közé,
akik észre sem vesznek,
miként én sem látom őket.
Itt már senki sem lát, tud, csak van,
esetleg még megvan,
de ez sem általános.
Nos!
Miként gondolod?
Az élet fénye neked talán nem huny ki,
nekem már úgyis mindegy,
a kitaszított koldulása már merő hiábavaló ragaszkodás
az életben maradás szélén húzódó szakadék peremén,
mely omladozva hullik ki a koldus görcsösen szoruló ujjai közül.
Lehullok a mélybe,
Mely elnyel,
s koldulásom alamizsnájának utolsó darabjai
velem tűnnek el a feketeség üres semmijében,
hol elnyerem jutalmam,
beleivódik hús-pépem a szennyes porba,
s a dögevő nem kérdezi meg: Miért?
Csak azt, hogy: Hogyan?
És megemészt.
1991.júl.2.
 
 EGY SZILVESZTER
 
Nem ittál erre az évre?
         Nem ittál az egészségemre?
                     KÁR!!!
Nem volt még ilyen szar szilveszterem!
A tavalyi pedig elég szar volt, de ezzel nem ér fel egy sem!
Sír a lelkem, mely talán nem nevet fel többé, s attól félek
az öröm örökre száműzetett az életből, melynek vége ki tudja mikor
vált meg a szenvedés béklyóitól.
E fordulópont kivételes kegyetlenséggel tett a
legmagasabbakká tartozóvá ,s nem tudhatom
hány ilyen fordulópontot terveznek még számomra.
Meghalhat e most a lelkem , mely édes tejben úszkálva
fürdött és ficánkolt a gyönyörben, és csak néha ütődött
egy-két zátonyhoz, mely sebeit okozta , mik hamar behegedtek.
Sajnálom e boldogságot!
Kihúztad a dugót, s már te sem játszottál velem ,
ki a delfinem voltál, s itt hagytál…
1992.jan.01.
 
 A FAL
 
Az idő lassúsága tehetetlenné, s gyengévé tett egykor,
és nem tudtam mivel pusztítsam el kínzó unalmamat,
mely béklyóba zsugorított , s megkínzott.
A kocka fordult, és új ellenség támadt reám még gyilkosabb erővel,
de ő már igazi ellenség.
A fehér elsötétült, és most a fekete pusztít bennem.
Érzem hogy gyorsul , hogy terjed szét hatalma,
és vele együtt minden más is előtűnik a rózsaszín félhomályból,
mely szürkülve köt gúzsba ,ha gondolataim elragadnak.
Az ellenség ugyanaz, de külseje átváltozott, és még félelmetesebb.
Ő megy elöl , én pedig követem mindenhová ,
hogy megmutassa nekem azt, mit még nem láttam,
és fájdalmam erősödjék,
a látványok sokasága falként tornyosuljon szabad utam előtt ,
hogy tovább ne mehessek.
Jó!
Hát megfordulok , itt pedig sötét szakadék tart a semmibe.
Jobbra fordulok , és csak egy hatalmas kapcsoló emelkedik fölém,
s kecsegtetve kínálkozik fel, hogy billentsem sorsom a sötét és rideg Semmibe.
Nem!
Inkább ütöm a falat, és nem alkuszok senkivel, nem fordulok balra ,
mert ott egy út, mely tele van cipőkkel , s csak arra várnak,
hogy nyálam csöpögő buborékjai szétpukkanjanak rajtuk,
hogy szennyük világosabbá váljon, és továbbengednek ,
ha kissé már felemelte őket a csorgó folyadék súlya.
Én maradok!
Verem a falat!
1992.04.19.
 
 ELNYOMÁS
 
Talán egyszer kisüt a fénylő korong,
hogy vacogó fogak ne zúzzák szét egymást
a darabokra hulló szilánkok között.
Nem hiszem hogy leáll a daráló ,
és nem hiszek már a fényben sem.
Volt aki azt mondta tegnapelőtt,
hogy tegnap ki fog sütni,
de ma még borúsabb ,
már minden át van fagyva.
Eddig a fehér szín volt, mely uralkodott,
s némiképp emlékeztetett a fényre ,
de a fekete árnyak ezrei várnak már,
hogy átvegyék maguknak e talpalatnyi földet,
mely még fehér, s nem szennyezi a fekete mocsok.
Büdös van, én már nem érzem a tiszta levegőt sem,
már nem juthatok el soha a tiszta levegőhöz.
Nem én ígértem a meleget.
Sajnos én nem ígérhetek meleget,
és nem tehetek semmit a bűz ellen,
mely mocskával átjárta ruhám tiszta illatát.
Egyszer volt valaki,
aki másoknak ígért meleget és fényt,
és ők megkapták, s a bűz is eloszlott idő közben.
Szerencséjük volt, az valaki volt.
Most, itt senki van,
senki , aki a bűzt jobbján melengeti ,
s a tisztát gyötri a förtelmes maggal.
Ez így nem fog menni!
Nem csak én nem bírom már ,
már senki nem bírja ,
elviselhetetlen ahogy süppedünk a szarba ,
elviselhetetlen ,hogy a szar emelkedik,
és ez ellen valaki nem tesz semmit,
ezért inkább senkinek nevezném.
Hánynom kell!!!
Undorító, mocskos ,
büdös szag nyomja el a friss levegő illatát,
és mi tehetetlenek vagyunk!
1992.04.19.
 
 GONDOLATAID
 
Cikázó fájdalmak tárják eléd az igazság pontjait,
s te érzelemviharban szolgálod hangulataikat.
Nem tehetsz ellene semmit!
És ha tehetnél?
Az nem te lennél!
Nem ember lennél!
Ők te magad vagy ,
s ők hoznak létre,
hogy újjászületve fejlődhessenek,
és evolúciójuk csúcsán veled halhassanak
az örök sötétség előtti kihunyó fényben.
Ez a csúcs másnál a mélység, nálad magasság,
és nála a határtalan tetőzés.
Mindegy.
Neked akkor is csúcs,
ha négy fal közötti börtönben cikázott hatvan évig,
és sikerült létrehoznia a négy merőleges egyenes tömegét,
melyek a Teret adják ,
és melyek síkjai közt te magad vagy,
s a csúcsod, melyre feljutottál,
hogy utána leugorhass az örök mélységbe.
De már nem repülsz!
Zuhansz!
Villanás, fájdalom, pihenő. Sötétség! Semmi…
1992.07.04.
 
 PÉNZ /ügyeskedj változat/
 
Kellesz nekem!
Akarlak, s megszerezlek,
de ha már megvagy, még több kell majd!
Most hányódom a szerencsétlenség kitaszított mocskában,
s hallanom azt kell ,hogy gyötrelemmel szerezzelek meg,
hiábavaló üresjáratok izzasztó sötétségén keresztül áhítsalak,
s veled együtt áhíthatom a vágyakat,
melyek nap-nap után emésztenek,
és gyönyörűségük csak elmém rejtett bugyraiban rejtőzik.
Izzadj te barom!
Hogy verítékedtől feloldódjon  az évek óta rád rakódott mocsok,
melyet már nem tudsz lemosni,
mert a lelkeddel eggyé vált.
Nem!!!
Nekem nem kell ez a gané,
mellyel elérem a halálom órájában a boldog pihenés percét.
Én már holnap pihenni óhajtok!
Mit is akarok?
Ezt, ezt, ezt és ezt!
És ehhez mi kell?
Te!!
És te hol vagy?
Mindenütt!
Akkor nálam miért nem?
Mert nem vagyok ügyes.
Legyek ügyes, és minden az enyém lesz!
Ügyes leszek meglátod,
mert ha nem ,
ennek az egész játéknak semmi értelme,
és csüggedt fáradtsággal alhatok minden nap,
 míg egyszer nem ébredek…
1992.07.15.
 
 A NAP
 
Lelkesen figyeltem aranyló korongodat egykoron,
mely az új illatokat, s a friss újjászületést hozta,
és a Világ rózsaszín pompában játszott velem akkor.
Öreg vagy, és szinte mindent-mindent láttál,
amit én nem.
Amiért érdemes felülkerekedni a kísértetek özönlő gonoszságán.
Soha ne engedj nekik!
Nem tudhatja senki ,
mikor jutsz el a végső sötétségig,
és mikor mondod:
elég volt, befejeztem.
Köszönöm neked azt a néhány pillanatnyi fellángolást,
mely nélküled nem valósulhatott volna meg
kézzel fogható gyönyörűségként.
A te meleged hozza az új Küzdelmek tömegeit,
melyek napról napra létesülnek, s kihunynak.
Gyilkos meleged adja nekünk a sokat jelentő Valamit,
és a senkinek semmit nem jelentő Semmit.
Maradj meg nekünk ,nekik, sokáig,
bár a Holnap nem rajtad múlik azt hiszem,
de azért Köszönöm!
1993.12.24.
 
  A SEMMI
 
Apró pontok homályosítanak el,
és gyengítik erődet, mely legyőzhetetlen,
s itt mégis legyőzetett.
Nem!
Ez csupán illúzió, mely a gyerekek apró örömét hozza,
mikoron apró nyulak bújnak elő a cilinderből.
Te tudod!
Te mindig voltál, és Mindig leszel.
Te nem vagy!
És mert nem vagy , ezért létezel,
s mert nem létezel ,ezért vagy.
Csak te győzhetsz!
Majd újra győzöl,
és újra gyengülsz amíg van valami,
és amíg csak te vagy.
Ki vagy?
Mi vagy?
Miért vagy?
És én?
Tudok rólad, s tudok.
Miért?
És hogyhogy?
Nem értem, csak érzem, hogy Valaki vagyok.
És…Senki leszek a Semmiben,
semmi leszek a Semmiben,
ami Valami Semmi.
Hatalmas vagy, mert nem létezel,
és ezért vagy aki vagy.
Hát tudod ,ha látnád magad…
1993.12.24.

  EGYENSÚLY
 
Megdöntettél, Te sosem vagy,
s ha mégis ,akkor sem.
Beszélj magadról, s ne mondj semmit!
Mit is mondanál?
Te hozod a Bajt ,mivel nem vagy ,
Te vagy az oka, hogy nem vagy.
Te hozod a Jót!
Te hoztad a Jót?
Mikor volt jó?
Soha?
De!
Amikor itt voltál!
Te soha nem voltál itt!
Nem, de akkor jó volt.
Ne menj el, ne hagyj itt!
Te, vagy nem Te vagy a hazugság is,
érted harcol mindenki,
téged teremt meg a Végső Pillanat ,
a Teljes Semmi.
Ha Semmi van, akkor Vagy.
Te vagy?
Te vagy Az!
Semmi-Az.
1993.12.24.
 
  IZGALOM
 
Van értelme?
Van értelmed?
Csak a pillanat, mely neked értelmet ad.Na, ha volna értelmed.
De nincs!
Egy lobbanásnyi értelem,
mely számodra megterem,
csupán addig létezel,
amíg itt-ott vétkezel.
Értelmed nincs,
s ha van,
te ellensége vagy Magadnak,
és megölöd Magad,
te öngyilkos vagy.
Azért vagy ,hogy ne legyél,
s hogy legyél,
ne tegyél semmi olyat ,
hogy legyél.
Ha nem létezel,
nem halsz meg,
ha létezel, meghalsz,
Semmi leszel.
Hát úgy legyél,
Hogy nem leszel.
1993.12.25.
 
 EMBER
 
Figyelő, s az újra rácsodálkozó massza vagy,
mely sebezhető minden Úton.
Vigyázz Magadra!
A csúcsmassza repül, s terjed.
Tágul ,s robban.
Mögötted ki áll?
Nem láttad?
Majd meglátod ,
amikor már nem láthatod meg.
Védd magad védtelen!
A végtelen a Semmi,
s nem Te!
Ezt jegyezd meg!
Nem Te!!!
Úgy légy, hogy nem leszel.
Úgy vagy ,hogy létezel.
Meddig?
Eddig.
És nem Mindig.
Csak massza vagy!
Most csúcsmassza!
Holnap csak massza.
Nem?
De!
Szóval vigyázz!
1993.12.25.
 
  RABSÁG
 
Kongó üresség ostromolja lelked mélyén a színeket,
s te most veszíted el méltóságod utolsó foszlányait is,
majd fokozatosan válsz egyenlővé a feketeség névtelen ürességével.
Ez már nem az az életerő ,mely odakint gyönyörűséggel,
tiszta levegővel ,színekkel és melegséggel kényeztetett.
Ő most az úr!
S te behódolsz neki , mert ha mást teszel ,
már soha nem láthatod viszont a színeket ,s a meleget.
De te próbálkozol!
Titokban építed a várat, mely lassacskán felépül,
s hová bármikor bemenekülhetsz a fekete nyilak elől,
melyek egyre gyakrabban célozzák meg a megmaradt fényed.
Rejtőzz a falak mögé, hová a virágos rétedet rejtetted,
s őrizd meg magadnak mindazt ,ami létrehozott ,
s életben tartott idáig, tartsd meg önmagad önmagadnak.
Vigyázz!
Ő figyel, s te ellene nem tehetsz,
csupán magad mellett maradhatsz ,
s ne add fel, mert akkor örökre beleveszel
az emésztő bűzös feketeség fröcskölő undorába.
Maradj!
Ne mutasd meg a Színeket, a Fényt és a Meleget,
melyek még emlékképeidben élnek,
s majdan újra tieid lesznek, ha megszabadultál a Fekete Úrtól,
ki csupán azért ejtett foglyává ,
mert a virágos rét hatalma kicsinyke már évszázadok óta,
s nem a színek diktálnak, s a Sötét Feketeség uralja a Mozgást,
melyet a Fény idáig soha nem tudott magáénak.
Vigyázz a rét illatára, a Színekre, a Fényre, s megmaradsz!
Újra viszontlátod Önmagadat, csak várj!
Várj rá!
Gyűlöld a Rabságot!
1994.márc.15.

  VÉGZETÜNK
 
 A félelem elhatalmasodik zavaros tisztaságú elménkben,
s mi rettegéssel válaszolunk kínzó támadásaira,
mely erőszakkal tiporja szét harmóniánk békés nyugodtságát.
Késő a visszalépés.
A gonoszság hatalma gyilkos ösztönöket szabadít
a nyugodt zsongásban törekvő egyedek
közös cél felé irányuló szándékaiba.
Most már mindegy!
Halált láthatsz csak, ha körbetekintesz,
s könnyes szemed előtt dől el szeretted,
s bomlik apró részeire a hiábavaló halál dögbűzös torkában.
A halál után újabb fenyegetés rettent majd vissza az élettől.
A fenyegetés csírája mozog minden halandó tudatában,
melyet a gonoszság csírájának mondanak hitetlenül,
de élve hatalmával.
isVigyázz!
A halál gonosz erői olyan fegyverekkel támadnak rád,
melyeket te fogsz beledöfni véres cafattá szabdalt mellkasod
utolsó mozgó lüktetésébe.
A gyötrelmes út végén a halál gonoszsága hagy majd életben,
hogy a kínok útját a csúcsok magasságába emelve
oly gyötrelmet nyújtson, melyet csak egy halott érezhetne:
Az ki még él.
Már nem háríthatjuk el Őt , ki közeleg a félhomályban.
1994.
 
 LÉPÉSEK
 
 Első lépéseid adták meg a nyomorúságod kezdő lendületét,
de te akkor még ezt nem tudhattad.
Mindenki vigyorgott, s te nem tehettél mást,
mint nevettél és örültél, hogy végre lendületet vettél.
Most az egymilliomodik lépés következik,
de te már nem tudod, mit eddig tudtál,
hogy hiba volt az első ,
s mégis szép és jó a második,
majd az utána következők.
És az ezután következők?
Hány lépés van még?
Emlékszel?
Futottál, és örültél a friss tavaszi szélnek,
a karácsonyi hópihéknek,
s a meglepetésnek,
mely szalaggal átkötött piros dobozban várt rád az ünnepi asztalnál.
De lépteid egyre többek,
s egyre fogynak.
A többiek mind így vannak,
lépkedj az egyhangúsággal,
mely már mindent elfoglalt körülötted,
s néha nézz vissza a nyomaidra,
melyek egyenes utat mutatnak a fény és boldogság hamis igazságába,
mivé képzeleted alakította eddigi utadat,
s hidd nyugodtan,
hogy régen boldogabb voltál,
s jobb volt lépkedni.
Nem!
De amit te látsz most,
az jobb volt,
mert a Sötétet már alig látod,
s amit látsz belőle,
arra már nem haragszol:
Ember vagy!
1994.11.24.
 
 SZÜRKESÉG
 
Eljöttem hát közétek!
Itt vagyok!
Kik vagytok?
Hova mentek?
Itt mindenki tart valahová, valakitől.
S betart valakinek?
Nem!
Mindenki?
Ne nézz a szemekbe,
olvadj be a tömegbe,
bámulj, s lépkedj,
ez mostantól a Te léted,
ez mostantól az Én létem.
Szürkeség és üres hajsza,
némelyiknek tán van bajsza,
egy-kettő meg egymást bassza,
de még nem jött meg a kasza,
jó lenne most itt egy kassza,
s nem kellene velük menni,
szürke ürgék közt lépdelni,
sok hülyével menetelni,
közös tálból lefetyelni.
Meredt szemmel bámulsz,
s nem látsz.
Vak tömegben törsz előre,
mégsem jutsz fel a tetőre,
ügyelj ezért a tetűkre,
s te lépj inkább a helyükre.
Meg ne torpanj!
Ő megtorpant,
s meg is rokkant,
ezóta már nem is Ő,
nincs már neme,
nincs már neve.
Rohanj tovább,
s gázolj le minden dülledt szemű,
szürkén lépdelő Senkit,
hogy te ne legyél Senki,
mert csak Valakinek van Valamije,
és Senkinek van Semmije.
Senkinek nincs Semmije.
1994.11.24.
 
 EGY-KETTŐ
 
Mi ez?
Mi van itt?
Ki van itt?
Én!
Te!
Énte!
Érted?
Ez volt eddig a Valami,
és most itt van,
még sincs semmi.
Kéne most valamit tenni,
vagy esetleg mást érezni,
mint az üres ,vak, fekete semmit?
Ez még nem a Semmi,
de egy lépéssel ismét közelebb jutottam hozzád.
Vigyázz!
Mondod Te!
„Vigyázz!”
Mondom én!
Hát ez már mégsem…
Na!!
Hiszen?!
Egy-kettő-egy-kettő-négy-hét-ről-hét-re,
évről-évre,
Végről-Végre.
Itt a vége!
Hát megérte?...
1994.11.24.
 
  ROBOT
 
Ember!
Dolgoztál!
Dolgozol!
Dolgozni fogsz?
Mennek, mennek a MAN-ek,
a szürke kis egyedek,
a robot-gyerekek,
a robot-emberek.
Emberek?
Nem!!
Önkiszolgáló robotok ezek,
akik csak mennek,
s tesznek-vesznek,
amíg lesznek.
Eddig tettek,
ezután is gépek lesznek,
addig amíg gépet vesznek,
vagy netalán gépek lesznek?
Helyükön?
Megteremtettek az Örök-Életűek!
De még mi Robotok diktálunk,
s miért vagyunk?
Létrehozza a massza a fémet,
mely Örök-Élet,
s a massza elpárolog,
és az Űr őrzi mint nyomtalan Nyomot,
melyet egy Fém összenyomott…
1994.11.24.
 

  CÉL
 
 Nyugalom nélküli zajok bántanak,
s a csönd rám telepszik ,
ontva magából a Fényt ,
mely megmutatja a Láthatatlant.
Ballagok ,és egyre sötétebb az Út,
s már alig látok.
Tegnap még világosabb volt ,
s beszűrődött némi napfény az alagútba ,
és talán még a Végét is sejthettem némi derengésben.
Még mindig menetelek, de minek?
Kinek?
Magamnak, vagy annak ki a kezemet fogja ,
s gátat épít közöttem és a Semmi között ,
aki visszatart attól,
hogy letérjek Utamról?
Te vagy az utolsó kötelék.
Meneteljünk vakon ballagva ,
keressük az elveszett útirányt,
a következő fénycsóvát ,melyet el kell érnünk,
mely eddig mindig megmutatta az Utat,
csak most nem látható.
Most nem látható!
Akkor mit lássak?
Nem látok!
Bolyongva kóválygok nyakig a szarban,
négykézláb keresgélem az utolsó fénysugarat,
mely Utat mutatna,
de közben egyre mélyebbre süllyedek ,
s egyre büdösebb van.
Nincs remény?
Ez így kemény!
Nyeremény?
Нe Peмeнъ!
Így még csak félkemény.
Sötétség, üresség,, vak küzdelem,
vergődés a szarban.
Van még Valami előttem?
 
1995.02.14.
 
  EMBER?
 
Bűz és rothadás.
Türelmetlen szipolyozás vesz körül.
Felgyorsult agóniát látok,
s nem tehetek semmit.
Minden szép elmúlt,
s helyébe jött a gyönyörű, de kegyetlen.
Ölj, és maradsz!
Félj, s megrohadsz!
O.K. O.B. O.K. Lóvé!
Miért kell ez neked?
Van értelme?
Miért hajtasz?
Szarért, húgyért  nyálcsorgatva pitizel,
hogy tiéd legyen életed négykerekű piros csodája,
melyet ráncaid sötét redőiből már alig látsz.
Állj fel ,s köpd le a fényes lakkcipőket!
Légy EMBER!
Vagy már nem vagy az?
Nem!
Már nem!
Mióta?
Mikor szálltál le a lóról?
Azóta!
 
1995.02.14.
 
  SZEMÉT
 
Óriási halmokban túr ki saját mocskunk Otthonunkból,
melyet már keservvel sem tudnánk újjáépíteni.
Mindenhol a mi ganénkba ütközöl.
Saját dögeidet látod felfordulni,
és anyjukból kifordulni.
Szemét, élősködő fajt alkotott az Anya,
s most meg kell halnia,
és ez meg sem hatja a fiút,
aki szarik az egészre!
 
1995.02.14.
 
  KIS CSALÁDOMNAK
  /Néma Kérés/

 
Ti vagytok nekem az élet, a levegő,
mit belélegzek és a Minden.
Ne kételkedj bennem kedvesem!
Kedvesen kérdezd ,ha kérdezel,
s én adom a választ menten, mit teszel:
látom sokat teszel értem és fiunkért, Hármunkért.
Ne kételkedj ,én is ezt teszem, ha hiszed, ha nem.
Maradjatok nekem sokáig ,
míg eszemet tudom,
s kívánom éljünk nyugalomban, békességben,
és nagy szeretetben, élvezzük egymás mosolyát,
apróságunk kacaját,
ha mégis rossz fát tennénk tüzedre :
bocsáss meg mihamarabb  nekünk érte,
és haragod szálljon el gyorsan,
hogy mosolyodban érezzük szereteted,
haragod illanó árnyékát.
Legyünk együtt Életünk élvezői,
parányi apróságainkat ,
apró pillangó színes pillanatainkat
nyújtsuk egymásnak:
Kérlek vedd el!
Szeretlek titeket.
 
2003…
 
 HALÁL
 
Nem gondolok rád!
Eleget?
Keveset!
Te nem vagy oly fontos, akár a kereset?
De!
A legfontosabb vagy ,de még nem vártalak!
S a váratlan vendég rosszkor jön.
Még várj!
Majd ha várlak ,akkor gyere!
Hány forduló jár mögöttem,
s mennyi kín-öröm jut még nekem,
nem sejtem.
Most előtörtél a mélyből,
de süllyedj vissza magányodba!
Nem kellesz!
Nem vagy nekem való.
Légy tapintatos e világban,
mely nem a tied!
A miénk!
Néha azért ráhibázol.
Olyankor tévedsz?
Vagy a véletlen műve,
hogy a hozzád valóval kezdesz?
Tedd , amit tenned kell!
Most tűnj el!
Menned kell!
Dögölj máshol!
Ölj meg máskor!
Ez a világ küzd:
ez más kor.
Tégy le rólunk!
Néha megtapasztalom az ürességet,
melyet te okozol,
s mely te vagy.
A hiányzó végtagot nem lehet pótolni.
Elvesztett kezeddel már nem írhatsz tovább.
Szeretted, vagy részed űrt szakít belőled, ha elveszted.
Ne vedd el ezentúl ,ha nem kér,
s jó barátok leszünk.
Nem!
Nem leszek a barátod!
Mert a barátok elvesztek.
Te nem lehetsz azzá ,
ki más volt ,
s eltüntetted,
emlékképpé zsugorítva szépségét,
mellyé ellenséged tette ,
melytől még nyílt a virág.
Élet.
Érted?
Megérted?
Megérted!
Nem érte meg!
Te megérsz mindent.
Örök vagy a múlandó lángocskák között.
De az utolsó lánggal véget érsz,
s múlandóvá válsz.
Meghalsz!
Hogy?
Hogyhogy?
Tehát várj!
Majd szólok!
Élvezd az Életet!
Ne bánts több gyermeket!
Látogass öreget!
Láttalak eleget!
Mi most a felelet?
Szerinted mi lehet?
Nem tudom hol a tett.
Rossz tett helyében ott vagy.
Jó tett helyében rosszul jársz.
Járj egyet!
S hagyjál, míg nem hív a szükség!
Végszükség.
 
2004.04.05.

Vissza a Más-Világ 4 fejezetéhez

 

 Vissza a FEJOLDAL -ra

 

Tantra-Fény-Mag Weboldal

Tantra-Fény-Mag WEB

 

 
 Kristóf István


Tantra-Fény-Mag Weboldal Belépés
Tantra-Fény-Mag weboldal

Tantra-Fény-Mag
HÍRLEVÉL Feliratkozás

Mobilbarát reszponzív weboldal
© Kristóf István since 2007
Az oldal tartalmát csak a szerző engedélyével használhatod fel