Kristóf István: Erdély

kötet: Világ-Lét
 2008. március 7.
 szerző: Kristóf István
 fejezet: 5. kor Szivárvány-Híd

Szívedben él az Anya öröksége,
s lelkesen szólsz nyelvén,
mely nemes.

Öröklötted apád humorát,
s megkaptad mostohád nyomorát.
Küzdöttél a Sötétség erői ellen,
Míg hosszú évek során törve nem,
de meggyötörve
kellett tengetned
Élted.

Kedved nem szegte kínzó elnyomás,
dorombod pengetted,
s haltál mint bárki más.
Összes gyermeked Új Reményt hozott,
kerültél minden álnok hazugot,
s mindig találtál bújható zugot,
hol Szabadság illata
szállt a réten tova
éltetett, óvott, nevelt a mama;
erdeit, hegyeit adta a Hargita.

A nagy Világ hajdan távolból figyelt,
majd egyre közelebbről kaptad a jelt.
Testvérid, kiket el kellett hagynod,
utóbb egyre többször hallották hangod.

Melegség töltötte el mindnyájunk szívét,
Útjaink együtt haladnak ismét.
Elveszett rokonok találnak egymásra,
újfent kapuk nyílnak az egész Világra.

Az Öreg Hölgy immáron Fényben fürödhet,
a Részek és Egészek újraegyesültek.
És mi mit tegyünk gyarló emberek?
Örüljünk Mindennek; jöjjetek, menjetek!

Kerekedj fel bátran!
Indulj el már holnap!
S egy hét múlva üzend meg:
hol vagy, és hogy vagy!

Mint nyíló virág
tárta szét szirmait Anyánk,
zsenge tavaszt hozott,
s kacsintott miránk.

Hófödte hegyeink patakká olvadtak,
süvítő szeleink a völgyekben tomboltak.
Talán még nagyritkán becsap a ménkű;
De azé’ aszondom nem versz át kéccű’!

Így kívánok néked békét és nyugalmat:
Sérelmid ne feledd, ne uraljon harag!
A bosszú nem emberi feladat;
Nyisd meg szíved inkább,
s konduljon a harang…

2008 március 7.