Kristóf István: Fénylő Nap-Nyugta

kötet: Lét-Váltás
 2014. október 14.
 szerző: Kristóf István
 fejezet: 9. kor Teremtő Tudat

Magányba búvó sodrásban
lépdeltem Utamon,
Letéptem illatos virágot,
olykor megtorpantam,
csodáltam a rétet,
és Föld-Anya minden teremtményét.
Lelkem lebegett a Fényben,
szeretettel világított a Mindenségben.

Őszi napon sugárzó láng
kopogtatott szívem ajtaján.
Szavai fénybe borították Lelkem,
s csüngtem rajtuk varázslatban,
erősödő remény sugallatban.

Szívem dobbanással felelt néki:
Angyalarcú lány szemed szememet nézi.
Látod tükröm mint vágyik rá,
hogy Lelkünk összeérjen,
bomló virág láng szirmai
hulltak Lelkem öröm szegletében.

Szellem-testünk érezte a
Múlt-Létek összeolvadását,
hisz már találkoztunk,
s szerettük egymást,
száz Életen át.

És ha mindezt nem tudod,
mert ajtód csukva, és nem látsz,
hát Fényemtől nyílj meg,
s lásd Önnön csodád, hisz az vagy;
szépség Lelkű Angyal;
A Nő, kit igaz férfi magasztal,
s óv,karjával és Lelkével ölel,
Szeretetében fürdet,
Teste minden rezdülését figyelve
vezet be a kéj birodalmába,
hol örömökre lelhet,
testi csodákra,
lélekemelő, szerető bujálkodásra.

Ám ez öröm-Létbe üröm keseredett,
édes csókod,lágy ajkaid,
vágyó tekinteted már mást kívánt,
és hideg jégVilág kristály tűje szúrta át szívem,
ezer sebből vérezve vonultam vissza
remete magányomba,
őrizvén emlékét csodánknak,
mely 3 napig tartott,
és az örök-Létből, mindkettőnkből,
száz Életből,
szeretet Világot adott Léteken, Sorsokon át.

Fájó Lelkem most búcsút int
bimbózó szerelmünknek,
és Te nem láthattad jéghegyed
rideg, torzító kristályán át,
hogy a Valóságot nem lelheted meg,
ha nem nyitod meg a Mindenségnek szíved.

Kihunyó Fény szerelmem most búcsút int,
és megőrzöm emléked
Lelkem melegség szegletében örökre,
míg Világ a Világ.

Isten veled!

2014.10.14.