Kristóf István: Végtelen Tavasz

kötet: Világ-Lét
 2007. február 27.
 szerző: Kristóf István
 fejezet: 4. kor Hajnali Fénysugár II.

Végtelen Tavasz

Tavaszi szellő hoz friss illatot,
míg felcsendül az aprók dala,
hogy lelkünkben tükrözze visszhangját.
A dermesztő hideg  sötét fájdalma már csak emlék, 
s csak néha sejlik fel a régi fájdalom néhány töredéke.

Az Út oly régen tart ,
hogy kezdete homályba vész, 
s az emberöltők távlatából 
csak a pillanatok kockái villannak fel olykor-olykor.
Hogy mikor találkoztunk, talán talány marad, 
s ki lépett az Ösvényre hamarabb ,
nem tudom.

Ki öreg, s ki bölcs, 
ki tanul, s ki tud, 
ki fél, s ki félt, 
ki élt, s miért?

Ne félj, s ne félts!
De élj, s ne félj!
Ragyogó fényben,
langyos szellő hoz csiklandozó virágillatot 
a tavasz zsongó csicsergésébe.

Anyánk zöld ruhát vált, s leveti fáradalmait, 
majd felfrissülve fiatalítja meg testét 
a Mindenség kupolája alatt.
Az Ösvény hosszan tekereg
 a sejtelmes bizonytalanság
 hajnali párafüggönyébe.

Ha néha kíváncsian kukkantasz
 e fátyol sejtelmessége mögé
 megláthatsz bármit, mit akarsz, 
és azt is mit nem kívántál.

Láthatsz bármit, de nem mindent.
Lépjünk az ösvényre, 
hogy együtt folytassuk Utunk, 
fülünk teljen meg dallal, 
orrunk virágillattal, 
szemünk kápráztassa fény, 
kezünk fonódjon egybe, 
s lelkünk fürödjön kristálytiszta patakjában, 
erőt adva szellemünknek, ki összetart, 
s óv az igazságot és a szeretetet szolgálva, 
míg a Világ Világ,
s a végtelen Úton elkísér.

2007.02.27.